Kicsit féltem, amikor rám bízták ezt a cikket: megint valami olyasmiről kell írnom, amihez kevéssé értek. A zenéről, azon belül is a népzenéről. Mégsem a kihívás érzete kerekedik felül bennem, amikor erről az estről írok, hanem egy annyira elragadó élmény, mely nem amiatt leírhatatlan, mert nem értek hozzá, hanem mert az általam tapasztaltak (és a velem megtörténtek) szavakkal elmondhatatlanok...
Téved, aki azt hiszi, hogy csak a könnyűzenészek kiváltsága a turnézás, hogy városról városra érjenek el vágyott célközönségükhöz. Hiszen miért ne haknizhatnának a költők?
„A csoportok közötti, férfi és nő, az egyén és a társadalom, Isten és a haza közötti viszonyokat keresem: azt, hogy az alapértékek, amelyek meghatároznak bennünket egy adott pillanatban és amelyekhez magunkat mérjük, vagy éppen amiket magunkhoz mérünk, hogyan változtak” – mondta Juronics Tamás.
A 22-es csapdája. Mindenkinek ismerős. Ezzel szembesültem én is ezen a héten, mert nekem nem elég a tanulás mellé az újságírás, nekem mindenképpen részt kell vennem valamilyen színházi munkában is.